Ahogy József Attila barátja, a magyar születésű brit író és újságíró Arthur Koestler [Kösztler Artúr] írta: „József Attila – nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan – kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek torzulása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került. Amint a legjobbak közül sokan, ő sem volt rá képes soha, hogy csalódottságán úrrá legyen. Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük.” Koestler a sztálini diktatúra egyik első, nemzetközi rangú kritikusa volt. Sötétség délben [Darkness at Noon] című 1940-es regénye a sztálini tisztogatások világát tárta fel, és – korántsem véletlenül – csak a rendszerváltás környékén jelenhetett meg hivatalosan először magyarul. Koestler nagyon találóan fogalmaz, amikor József Attila és a párt kapcsolatát leírja: a folyamatosan szeretetért ácsingózó költőt mélységesen megrázta, hogy az eszme, amelyért lelkesedett, nem olyannak bizonyult, mint amilyennek ő gondolta.

József Attilát a kommunista Magyarország úgy illesztette be a maga panteonjába, és nevezte ki – utólagosan és tévesen – mintegy „hivatalos” költőjének, hogy József Attila rövid ideig volt a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja, és ez a néhány év sem telt el súrlódások nélkül. Bár már korábban volt kapcsolata baloldali (illegális vagy félillegális) szervezetekkel, az 1930. szeptemberi nagy munkástüntetés hatására lépett be a KMP-be. (A tüntetés hatására írta Tömeg című versét). Egy évvel később, 1931 szeptemberében már azt írta egy barátjának: „Én több mint egy esztendeje tevékeny tagja vagyok az illegális KP-nak, mint párttag kezdetben röpiratokat, stencileket gépeltem, 7 szemináriumom van és vasárnaponként százak előtt tartok előadásokat.” József Attila előbb szakszervezeteknek, majd féllegális kulturális szervezeteknek dolgozott, később szemináriumokat és előadásokat is tartott munkásoknak és egy adott ponton bevonták az illegális munkába is. Újpestre, Csepelre járt ki, vasárnaponként részt vett a nevezetes gödi kirándulásokon (a munkáskultúra korabeli fontos eseményein). Barátja, az író Németh Andor halála után néhány évvel így emlékezett vissza erre az időszakra: „Ha visszagondolok rá, duzzadt irattáskával rohan az utcán, összeráncolt homlokkal, gondterhesen. A táska új. Szétosztásra sokszorosított fogalmazványok vannak benne, német és magyar nyelvű brosúrák az imperialista kapitalizmusról, az értéktöbblet-elméletről, kéktáblás német-könyv: Marx ifjúkori művei, pattogó ütemű café-chantant versek visszatérő refrénnel, gyújtó hatású szavalatversek. [...]... ez idő szerint minden tehetségét és idejét a pártnak szenteli, [...] pártmunkát végez, szemináriumokat tart és olyan költeményeket ír, amelyek csak titokban terjeszthetők.”

Valóban – amúgy nem először – többször is meggyűlt a baja a hatóságokkal: 1931-es Döntsd a tőkét című verseskötetét elkobozták a hatóságok, Lebukott című verse miatt is a bíróság elé kellett állnia. Állhatatossága, lelkesedése azonban sok párttársa szemében inkább izgágaságnak tűnt, ráadásul a költő számára elfogadhatatlan volt a korabeli szovjet kultúrpolitika és néhány magyar író által szorgalmazott „szűk fogalmi kultúra”. Bár ekkoriban írt agitációs jellegű verseket – többek között munkáskórusok számára –, egyre többször került összeütközésbe a pártvezetéssel. A végső törés 1933-ban következett be, amikor megjelent Az egységfront körül című esszéje, melyben a baloldali pártok és szervezetek összefogását sürgette, akkor, amikor a hivatalos kommunista álláspont még nem mozdult el a népfrontpolitika irányába. Baloldali kötődései a párttal való szakítása után is megmaradtak, de a párttal való szembekerülése komoly nyomot hagyott benne, és egyre sommásabban ítélte meg a kommunizmust. Rájött – ahogyan egy nemzedékkel később sok más baloldali értelmiségi ráébredt –, hogy minden nemes eszméjük ellenére a kommunisták módszerei aligha különböztek a fasiszták módszereitől, akik ellen oly hősiesen harcoltak. Világosítsd föl (1936) című versében fejti ki ezt a legpontosabban: „mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy [...] ne legyen szabad, ami jó.” A „fasiszta-kommunizmus új meséje” a sztálini korszak valóságává vált. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy József Attilának ez a verse rendre kimaradt gyűjteményes köteteiből éppen abban az időszakban, amikor az a rendszer emelte őt a pajzsára, amelyet végeredményben elítélt.