József Attila 1926 és 1927 között a francia fővárosban élt, a Sorbonne diákjaként. Itt ismerkedett meg Marx, Hegel és Lenin tanaival. Párizsban nem csak az ott élő emigráns magyarokkal barátkozott, de megismerkedett a francia irodalmi élet néhány szereplőjével is; pár francia nyelvű költeménye meg is jelent a kinti újságokban. Költészete ebben az időszakban fontos változásokat mutat, erőteljesebbé vált benne a groteszk iránti vonzódás. Bár közvetlen kapcsolata nem volt a szürrealistákkal, több kutató is a szürrealizmus egyik magyarországi képviselőjének tartja József Attilát, mások viszont költészetét inkább Paul Valéry „tiszta költészetével” [poésie pure] hozzák összefüggésbe. Az azonban kétségtelen, hogy Arthur Rimbaud költészete – akinek több versét is lefordította magyarra – nagy hatással volt rá, és a „szürrealizmus atyjának” is tartott francia költőhöz hasonlóan ő is elmerült a lélek rejtelmeiben. Nála azonban ez az elmerülés nem a „mesterséges gyönyörök” útján történt, hanem nagyon is kézzelfogható pszichológiai-pszichiátriai problémáiból adódóan.

„A semmi ágán ül szívem / kis teste hangtalan vacog” – Ezek a sorok 1933-ban íródtak, és költői látleletei annak, amikor egy ember kapcsolata megszakad a valósággal. A halála óta publikált kritikai irodalomban heves viták tárgya, hogy az 1931 után kapott pszichoanalitikus kezelés valóban hozzájárult-e lappangó skizofréniájának megnyilvánulásához. (A pontos pszichológiai-pszichiátriai kórkép további viták tárgya). Akárhogy is, a freudizmus fontos szellemi felfedezéssé vált a költő számára. Nemcsak Marxot és Freudot próbálta közös nevezőre hozni Hegel – Marx – Freud című esszéjében (1934), rámutatva arra, hogy a gazdasági érdekek önmagukban nem döntik el az egyén vagy a tömegek politikai hovatartozását, hanem számos szót és fogalmat is kölcsönzött a freudi elmélet szókincséből. Freudizmusa a kommunista párt rosszallását is kiváltotta, ami – a magánéletében történt eseményekkel együtt – még inkább elszigetelte és törékennyé tette a költőt. Reménytelenül (Reménytelenül, 1933) című kétrészes verse ennek a lelkiállapotnak a lenyomata, miközben korábbi műveinek játékossága és szürrealista tendenciái is megjelennek benne.

Reménytelenül
Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március