Az 1929-ben Nobel-díjat elnyerő Thomas Mann a náci hatalomátvétel után kénytelen volt elhagyni Németországot, és először Dél-Franciaországban, majd a svájci Küsnachtban élt. Pályafutása során többször járt Magyarországon, utolsó magyarországi látogatására 1937 januárjában került sor. A Szép Szó irodalmi folyóirat szervezésében felolvasóestet tartott a Magyar Színházban, ahol az éppen készülő regényéből, a Lotte in Weimar-ból [Lotte Weimarban ] olvasott fel egy fejezetet. A Szép Szó szerkesztőjeként József Attila költő köszöntötte a száműzött írót, akit – több más értelmiségivel együtt – ekkor már megfosztottak német állampolgárságától.

József Attila azonban rendőrségi tiltás miatt nem adhatta elő nyilvánosan az erre az alkalomra írt Thomas Mann üdvözlése című versét. Mint arról az újságok beszámoltak: „A magyar államrendőrség úgy találta, hogy az óda politikai jellegű, és nem alkalmas nem politikai gyűlésen való felolvasásra, s így annak előadását nem engedélyezte.” A költő csak Mann felolvasásának reggelén a sajtóból értesült a rendőrség döntéséről. Amint arról a Magyarország című napilap beszámolt: „Beszéltünk József Attilával, aki a következőket, mondta — önöktől értesülök versem betiltásáról. Nagyon fájdalmasan érint ez, mert nagy örömöm lett volna, ha Thomas Mann jelenlétében felolvashattam volna versemet. Azt hiszem, versem utolsó sora okozta azt a félreértést, amely miatt a rendőrség betiltotta versemet.” Ezért csak négyszemközt tudta bemutatni Mann-nak a művet, amelyben a száműzött szerzőt úgy üdvözölte, mint „fehérek közt egy európait”. Thomas Mann a maga részéről „értékes barátot” látott a vele egy platformon álló, hasonló gondolkodású magyar költőben. Ez volt a hatodik és egyben utolsó magyarországi látogatása.

Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje