A Horthy-korszak és azon belül a Gömbös-kormányzat megítélése manapság egy rendkívül összetett és kifejezetten éles politikai-társadalmi vitákkal terhelt értelmezési keretben zajlik. Az elfogulatlan értelmezést paradox módon éppen a történeti távlat nehezíti: a második világháború és a Holokauszt, valamint a szovjet megszállás és a kommunista uralom retroaktív módon formálja történelemfelfogásunkat, és sok történész és szakértő a saját aktuális politikai pártállásától, ideológiai diszpozíciójátótól, vérmérsékletétől vagy akár a saját családtörténetének eseményeiből kiindulva próbálja megítélni ezt a korszakot. Utólagos tudásunk így telepszik rá erre az érára (is), amely – mint csaknem minden időszak a történelemben – inkább ellentmondásokkal és bizonytalanságokkal, mintsem határozott körvonalakkal rendelkezett a benne élők szemében.

Ezért is fontos a korabeli források elmélyült tanulmányozása, és ezért is kaphatnak kitüntetett szerepet a korszak értelmezésében mindazok a szerzők, akik művészi érzékenységgel, illetve szakmai felkészültségüknél fogva jobban érzékelték mindazokat a társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek a hétköznapi emberek számára jobbára rejtve maradtak. Különösen fontos, hogy a kortárs forrásokat ütköztessük is egymással. A Horthy-korszak értelmezésénél ezeket a szerzőket érdemes egymás mellett, úgymond „szorosan olvasni”. Az egyik ilyen szerző Szekfű Gyula, akinek 1934-ben megjelent, Három nemzedék és ami utána következik című, a trianoni döntés utáni magyar társadalomról szóló könyve maga is jelentősen befolyásolta a korszak ideológiai atmoszféráját. Szekfű ebben a könyvében – egyébként gyakran kifogásolt módon – elsősorban a társadalmi elit helyzetének leírására koncentrált. Szekfűt sokan – lényegében joggal – olyan történésznek látják, aki több politikai kurzust is kiszolgált, fent említett művét pedig antiszemitizmusa miatt egyenesen „lélekmérgezőnek” nevezik (szintén joggal), de látlelete a Horthy-kor barokkos úri világáról sokban találó, és az általa kitalált jelző révén különösen hatásos kritikáját adja a korszaknak. A neobarokk kifejezéssel Szekfű az úri, tekintélyelvű, mélyen hierarchikus mentalitást és politikai értékrendet határozta meg, amely a korszak jellemzője volt. Szekfű szerint korának társadalmában nem létezett valódi mozgás. Mint írja: „sem a társadalmi tagozódás, sem pedig a társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, amint azt már a harmadik nemzedék idején megszokták az emberek”.

A Horthy-rezsim egy olyan időszakban maradt lényegében változatlan, amely különösen sok (gazdasági, világpolitikai) változással volt terhelt. Gömbös és kormánya éppen a változás jegyében indult, és hangzatos reformpolitikájával nyert meg magának tömegeket. A gazdasági sikerek mellett azonban érdemes figyelni azokra a hangokra is, amelyek a rezsim korlátozó-elnyomó vonásaira hívják fel a figyelmet. Gömbös miniszterelnökségének megítélésekor a gazdasági makro-adatok és a külkapcsolatok alakulásának megfigyelése mellett érdemes tehát ezeket a forrásokat is elővenni: tanulságos például, hogy a konzervatív „polgári” író, Márai Sándor és a baloldali kötődésű József Attila mennyire hasonlóan írják le Gömbös kormányának „kartotékozási” gyakorlatát, vagyis azt, hogy a kormánypárt (a Nemzeti Egység Pártja, NEP) milyen módon gyűjtött adatokat a választópolgárokról.

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy 1920. március 1-jétől 1944. október 16-ig volt a Magyar Királyság kormányzója. Ebben a közel negyed században Magyarország tekintélyelvű demokrácia volt, működőképes többpárti parlamenttel, valamint a polgári szabadságjogok és a politikai pluralizmus jelentős korlátozásával – az ország berendezkedést ma „hibrid rezsimnek” neveznénk. A Horthy kormányzósága alatt működő kormányok fő célkitűzései a következők voltak: a belpolitikában a magyar állam neofeudális, keresztény-nacionalista alapjainak megerősítése és a bolsevizmus terjedésének megfékezése; külpolitikai fő célja pedig az volt, hogy az ország visszaszerezze azokat a területeket, amelyeket elvesztett az 1920. júniusi trianoni békeszerződéssel. Magyarország ez utóbbi cél elérése érdekében a tengelyhatalmakkal lépett szövetségre az 1930-as években. A Magyar Királyság államfőjeként Horthy nem vett részt közvetlenül a nemzetgyűlés és képviselőház, valamint a kormány törvényhozási és végrehajtási folyamataiban, azonban kormányzóként mégis jelentős politikai befolyása és hatalma volt. Horthy 1920-ban, amikor hatalomra került, többek között a következő előjogokkal rendelkezett: a miniszterelnök kinevezésének joga, a kormány által a parlament két háza elé terjesztett jogszabályok jóváhagyásának vagy elutasításának joga, valamint az országgyűlés tevékenységének harminc napig történő felfüggesztésének joga. 1933-ban a képviselőház elfogadta azt a törvényt, amely szerint a kormányzó felhatalmazást kapott arra, hogy a törvényhozás működését határozatlan időre felfüggessze, és a testületet saját belátása szerint feloszlassa. A kormányzó azonban ritkán hivatkozott ezekre az előjogokra államfői uralkodásának huszonnégy éve alatt. Hatalma főleg szimbolikus maradt, és maga Horthy is szimbolikus figurává vált. A Horthy-kultusz több Horthy-képet is megjelenített: először a „nemzet megmentőjeként” ábrázolták, aki a Nemzeti Hadsereg élén az 1919-es rövid életű Tanácsköztársaság és a román megszállás után romjaiból újjáépítette az országot. Később egy másik réteggel gyarapodott ez a Horthy-kép: az „országépítő” kormányzó képével, aki a jólét vizeire kormányozza az országot. Végül, az első és második bécsi döntés (1938 és 1940) után Horthy kultusza kibővült az „országgyarapító” képével, akinek sikerült orvosolnia a trianoni szerződés hibáit: Erdély egy részének és a Partiumnak Romániától való visszaszerzésével, és a Csehszlovákia déli részén fekvő magyarlakta területek visszacsatolásával. Horthy kultusza emellett a Magyar Királyság „királyi” aspektusát is képviselte, hiszen Magyarország „király nélküli királyság” volt, mivel a Habsburgokat a versailles-i szerződés értelmében megfosztották a trónjuktól. Horthy képe mindenütt jelen volt (a Habsburg-uralkodók arcképének helyén), névnapja nemzeti ünnep lett. És mivel korábban Budapest kerületeit és hídjait a Habsburg-család tagjairól nevezték el, a Dunán újonnan épült hidat (a mai Petőfi hidat) szintén Horthyról nevezték el.

Gömbös Gyula volt vezérkari tiszt, címzetes tábornok 1932. október 1-én, a gazdasági válság mélypontján vette át miniszterelnöki megbízatását Horthy Miklós kormányzótól. Gömbös nem volt új jövevény a magyar politikában. A MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) megalapításával lépett a színre már 1919 januárjában, majd a Tanácsköztársaság leverése után Bethlen István oldalán részt vett a leendő „örökös” kormánypárt, az Egységes Párt létrehozásában. A húszas években a rendszer ellenzékeként fellépő szélsőjobboldali Fajvédő Párt alapító elnökeként politizált. A sikertelenség miatt az évtized végén feloszlatta a pártot, és visszalépett az Egységes Pártba, ahol visszatértét magas kormányzati posztokkal jutalmazták. 1932-ben a bukott Károlyi Gyula-kormány hadügyminiszteri székéből vette át a miniszterelnöki posztot.

Gömbös ambiciózus tervekkel és a kormánypárt tényleges vezetője, a nagy tekintélyű volt miniszterelnök, Bethlen István feltételes támogatásával vette át a kormányrudat. Megbízói azt remélték, hogy politikai múltjával és merésznek tűnő reformelképzeléseivel képes olyan társadalmi és politikai csoportokat is pacifikálni és integrálni – a szélsőjobboldal növekvő táborát, a kiábrándult munkásságot, a válság miatt súlyos helyzetbe került parasztgazdákat, a tengődő szegényparasztságot –, akiknek a forrongása és elégedetlensége már a rendszer stabilitását veszélyeztette. Egyik 1932-es beszédében így fogalmazott: „Ha beillesztem a magyar munkásságot a nemzet társadalmába, a szocialisták nem fognak többé politizálni Magyarországon.”

Reformelképzeléseit a 95 pontból álló Nemzeti Munkatervben foglalta össze, amelynek kulcsmotívuma a „nemzeti öncélúság” volt. A gazdasági stabilizáción túl olyan reformokat helyezett kilátásba, amelyek a javak igazságosabb elosztását biztosították volna a nagytőke és a munkásság, a nagybirtok és a parasztság között, az olasz fasiszta állami korporatív szerveződéseinek mintájára. Programja legfontosabb jelszavai: munkás-tőkés testvériség, gazdák és nagybirtokosok összefogása, az osztályok közötti falak lerombolása, a kapitalizmus megregulázása a magántulajdon tiszteletben tartása mellett. Az integrációs elképzeléseinek azonban ellentmondott, hogy a demokratikus jogok kiterjesztése helyett mindezt az államhatalom központosításával, a kormányzás autoriter vonásainak erősítésével, a hagyományos helyi önkormányzati jogok csorbításával, és egy egységes magyar világnézet és közvélemény kialakításának kísérletével párosította. Reformjaitól a korábbi kormányzó elittől független és a korábbinál sokkal szélesebb társadalmi csoportokat felölelő, és hozzá kötődő politikai bázis kiépülését is remélte. Egyik első lépéseként 1932-ben Nemzeti Egység Pártja (NEP) néven szervezte újjá és próbálta a maga képére formálni a kormánypártot.

A Gömbös-kormány külpolitikája egyszerre próbálta erősíteni a modellként is tekintett Mussolini-féle Olaszországgal már a húszas évek második felétől fennálló jó kapcsolatokat, valamint nyitni az osztrák Dollfuß kancellár ausztrofasiszta diktatúrája, majd Hitler hatalomra jutása után Németország felé. Utóbbit kevésbé az ideológiai rokonszenv, mint a versailles-i békerendszer revíziójának közös érdeke és gazdasági motivációk, főleg a német agrárpiac megnyitásának érdeke diktálta. A manőverezés azonban nem volt problémamentes, hiszen a náci Németország bizonyos fokig még riválisa volt Olaszországnak, és tudott volt a nácik törekvése Ausztria annektálására, a „nagynémet egység” létrehozására. Gömbös azonban kiállt Ausztria függetlenségének fenntartása mellett. Ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor a magyar külpolitika, a húszas évek angolszász orientációs kísérletei, majd a harmincas évek elején rövid ideig felmerülő francia orientáció után fokozatosan, de végleg a leendő tengelyhatalmak, a háborút kirobbantó náci Németország és a fasiszta Olaszország felé fordult.

Hangzatos reformelképzelései eleinte széles körben lelkesedést váltottak ki. A kormány stabilizációs lépései – a nemzetközi konjunktúra feléledésének is köszönhetően – nem voltak sikertelenek. Az eladósodott parasztgazdáknak segített a hiteltámogatás és a nemzetközi (főleg német) agrárpiacok megnyitása, a protekcionista iparpolitika pedig gyorsította az iparvállalatok talpra állását. A munkanélküliség is csökkent. Igaz, mindez azon az áron, hogy nőttek az adók, a munkások bére pedig stagnált. A nagybirtokrendszer reformja is áttörhetetlen akadályba ütközött. A hangzatos társadalompolitikai átalakulások helyett maradt a központosítás, a tekintélyuralom erősödése, a politikai jogok csorbítása és a nemzeti retorika.

A csalódottságot érzékletesen mutatja, hogyan zajlott Gömbös Gyula és a népi írók találkozója, amelyre 1935 áprilisában került sor Zilahy Lajos író villájában. A találkozóra érkező Móricz Zsigmond felolvasta egy szegény parasztcsalád heti étrendjét, amelyet célzatosan az előkelő Ritz Szálló menükártyájának hátlapjára jegyzett fel. A döbbent miniszterelnök csak annyit tudott felelni: „Zsiga, rólad rosszakat jelentenek, te destruktív vagy”. Amikor ezután Gömbös Illyés Gyulához fordult, hogy mit tenne ebben a helyzetben, ha Magyarország kormányzója lenne, az író így válaszolt: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököt!"

A kormánypárt nagy győzelmet aratott az 1935-ös választásokon, de a választást botrányos manipulációk és durva csendőri erőszak kísérte, amely tovább rontotta Gömbös legitimációját és hitelét. De mégsem a választási csalások vagy a beváltatlan ígéretek okozta csalódás rendítette meg a hatalmát, hanem az, hogy a hagyományos kormányzó elit Bethlennel és Horthyval az élen úgy ítélte meg, Gömbös centralizált, korporatív állama az ő hatalmi hegemóniájukat és az 1919 után kialakított hatalmi rendszer egyensúlyát veszélyeztetné. Gömbös 1936 elején már bukott politikus volt, csak azért nem menesztették, mert súlyos vesebetegséggel küszködött, amelybe 1936. október 6-án belehalt.

Az Újság című napilap 1935. július 30-án Kartotékban címmel közölt egy cikket. A szerzője Márai Sándor író volt, aki József Attilához hasonlóan keményen kritizálta a Nemzeti Egység Pártjának [NEP] nyilvántartó rendszerét, a híres „kartotékokat”. Márai, aki saját bevallása szerint is „még az átkos ’liberális, individualista’ világnézetben” nevelkedett, elfogadhatatlannak tartotta ezt a gyakorlatot, mely szerint a NEP szervezési osztálya az ország valamennyi választópolgáráról adatokat gyűjtött. Mint a NEP korabeli pártirataiból kiderül: „Az ország mind a 3339 községének, 40 megyei és 11 törvényhatósági városának központilag egy-egy irattartója van, melybe a községekre vonatkozó minden adat és jelentés kerül”. Ezekben az irattartókban kezelték a helyi szervezetekben minden választóról kitöltött személyi lapok (kartotékok) másolatait, és a Gömbös által kinevezett vezetők hűségnyilatkozatait is. A szervezeti osztály külön figyelmet fordított a választásokkal kapcsolatos teendőkre: a választói névjegyzékekre, eredményekre, a jogszabályi változásokra. Antal István, Gömbös egyik legbizalmasabb munkatársa, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője még késői visszaemlékezéseiben is idegenkedve rekonstruálta a benne kialakult képet: a pártközpontban „két-három termet töltöttek meg a dossziék, a kartotékok, a különböző szintű nyilvántartások, s a két tucatnyi íróasztal előtt húsz-huszonöt új párttisztviselő görnyedt, gépelt, számolt, körmölt és telefonált” — írta. „Külön helyiséget kellett kibérelni a kartotékok és dossziék elraktározására és már-már az a veszély fenyeget, hogy ez a kartotéktenger elönti az egész Esterházy utcát pártostól, főtitkárostól […] az egész pártbürokráciával egyetemben.” Az ipari méretű adatgyűjtés miatt számos tiltakozó írás született az ellenzéki sajtóban. A „polgári” író Márai egészen hasonló kifogásokkal élt, mint József Attila: „Most, mikor országszerte gyűjtik e nagy állampolgári nyilvántartóhoz a felvételeket, bizonyosan sokan iparkodnak majd a politikai gyorsfényképhez barátságos arcot vágni. S lesznek mások, akik nehezen viselik el, hogy egy szellemes módszer a lélek varázsát és titkát, az egyéniséget, a magánélet egyedülvaló fenségét máról holnapra rendőri felügyelet alá helyezi. Mert a kartoték nem éri be azzal, ha őszinte vagy s azt mondod: nem, vagy: igen és ámen. A kartoték azért készül, hogy félelmedben, s mikor egészen egyedül vagy — szobádban, vagy életed magányában — higyjél is azoknak, akik készítik ... S ez a követelés — megvallom a kartotékom számára — félelmesen igényteljes; igen, teljesíthetetlen. ”

Gömbös pártja, a Nemzeti Egység Pártja (és közvetlen elődei) 1922-es alapítása óta hatalmon volt a Magyar Nemzetgyűlésben, illetve a Képviselőházban. Legfőbb kihívója a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) volt, amely 1922-től 1935-ig a Nemzetgyűlés fő ellenzéki pártja volt. Az 1921. decemberi úgynevezett Bethlen–Peyer-paktum szerint a kormány engedélyezte az MSZDP törvényes működését és szakszervezetek létrehozását, egészen addig, amíg az MSZDP tartózkodott a munkaerő-szervezéstől az állam alkalmazottai, nevezetesen a vasúti és a postai dolgozók körében. A konzervatív-agrár Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) az 1935-ös választások során lett az MSZDP előtt a legnagyobb ellenzéki párt. Az 1921-es úgynevezett rendtörvény értelmében a két háború közötti időszakban a kommunista mozgalmat betiltották Magyarországon. Az 1930-as évek közepe táján megalakultak az első magyar nemzetiszocialista pártok is. Az 1935-ös választások során Gömbös pártja mindent megtett a győzelem megszerzéséért. A NEP a választások során a szavazók gondosan összegyűjtött adataira (a „kartotékokra”) és a kormánypártként megszerzett további privilégiumokra is támaszkodhatott: hatalmas kampánypénzek álltak rendelkezésükre, a rádiót propagandaeszközként monopolizálták, és állandóan változtatták a választási jogszabályokat. Emellett azonban a párt nem riadt vissza a választási csalásoktól sem: visszautasítottak ellenzéki ajánlólapokat, és közvetlenül is befolyásolták a választókat, ami különösen drasztikus volt a vidéki térségekben, ahol csendőri erőszakot is bevetettek (titkos választásokat csak Budapesten és agglomerációjában, valamint a nagyobb városokban tartottak). A legsúlyosabb eset Tarpán történt, ahol Gömbös korábbi szövetségese, a hozzá csatlakozni nem akaró Bajcsy-Zsilinszky Endre (az egyesült ellenzék jelöltje) ellenében olyan személyt választatott meg képviselőnek, akiről utóbb kiderült, hogy nemcsak hogy a neve hamis, hanem még választójoggal sem lett volna szabad rendelkeznie. (József Attila Levegőt! című verse többek között ennek az eseménynek a hatására született.) A választások után összesen 38 képviselői mandátumot támadtak meg petícióval, és az eredményeket a Közigazgatási Bíróság 17 esetben semmisítette meg. Ennek ellenére nem zárható ki, hogy Gömbös relatív népszerűsége és reformretorikájának sikere miatt többséget nyert volna egy „tiszta” választáson is.

Gömbös sajtópolitikai elgondolásának központi eleme a propaganda, illetve a sajtó hatalmának „elmélete” volt, és erősen hangsúlyozta a propaganda fontosságát a közvélemény alakításában. Ebbe beletartozott az is, hogy bizonyos lapokat betilt, míg másokat védelme alá vesz. Gömbös Gyula sajtópolitikájára egy konzervatív képviselő 1934-ben így utalt: „kormányzati sajtódiktatúra van hazánkban”. A miniszterelnök kiadta a feladatot: saját lapokat kell alapítani. Ennek következtében jött létre többek között a Pesti Ujság. Emellett a rádiót is komoly propagandatényezőként kezelte. A Magyar Rádió, az alapító Kozma Miklósnak (1935-től 1937-ig belügyminiszter) köszönhetően hihetetlen fejlődésen ment keresztül a harmincas években. Rengeteg kulturális műsort sugároztak, számos irodalmi előadást is – József Attila is több ízben is szerepelt a Rádió irodalmi műsoraiban (ezek szerkesztője Cs. Szabó László volt). A Rádió műsorának döntő részét azonban zene tette ki, és a „jazztéboly világkorában” a szerkesztők inkább a hivatalos magyar politikához jobban illeszkedő magyar nótát és cigányzenét preferálták. A kormányzat szája íze szerint folyt a hírszerkesztés, de a rádiós propaganda csak a felsőbb társadalmi csoportokban tudott hatni, az évtized végére mintegy 500 000 előfizetője volt csak Magyar Rádiónak.

A Turul Szövetség 1919 és 1945 között a magyar egyetemi diákság legnagyobb szervezete volt, a harmincas évek második felében taglétszáma elérte a 40 000-et. Fennállása idején szellemiségében leginkább a magyar szélsőjobboldali fajvédő és antiszemita eszmékhez állt közel, erős szociális töltettel. A húszas és harmincas években a szervezet politikai világképe Gömbös Gyula – 1932–1936 között miniszterelnök – nézeteihez állt a legközelebb, de a szövetség főárama egyes rendszerkritikai elemek mellett lojális maradt Horthy Miklós kormányzóhoz és az 1919 után kialakult politikai rendszerhez. 1921-ben, amikor IV. Károly, a trónjáról korábban lemondott uralkodó puccsal próbált visszatérni Magyarországra, a szövetség tagjaiból verbuválódott egyetemi zászlóaljak Horthy hatalmának védelmében a fegyveres harcban is részt vettek.

A szövetség politikájának homlokterében a húszas évek elején a zsidó származású diákok egyetemre jutásának korlátozása, akadályozása állt. Ebben a törekvésükben még az 1920-ban elfogadott, a zsidó diákok létszámát szűk kvótákkal korlátozó numerus clausus törvénynél is radikálisabb álláspontot képviseltek. A húszas elején az egyetemi „zsidóverések” és más atrocitások kezdeményezői és résztvevői a szövetség tagjai voltak. Az 1929-es világválság, valamint a numerus clausus egyes rendelkezéseinek enyhítése a harmincas évek elején ismét radikalizálta a szövetséget. 1932–33-ban ismét rendszeresek voltak a zsidóellenes atrocitások a szegedi, a debreceni és a budapesti egyetemeken, melyeket még a szélsőjobboldali szimpátiáiról is ismert Hóman Bálint kultuszminiszter is szóvá tett a parlamentben.
A harmincas években a szövetség széleskörű diákjóléti- és szociális tevékenységet is folytatott, előmozdítandó a szegényebb sorból érkezők egyetemre jutását, és ennek érdekében kiterjedt szociális intézményhálózatot működtetett. A harmincas évek közepétől a tagság politikai szimpátiái is némileg változtak, egyre több lett a nyilasokkal, vagy a népi baloldallal, vagy éppen a kommunistákkal rokonszenvező turulosok száma, amely feszültségeket okozott a szervezeten belül. Ezek 1943-ban a szövetség szakadásához vezettek. 1945-ben a háborús vereség nyomán hivatalba lépő, új ideiglenes kormány a Turul Szövetséget betiltotta.

Gömbös Gyula a húszas években a rendszer ellenzékeként fellépő szélsőjobboldali Fajvédő Párt alapító elnökeként politizált. Gömbös számára a „fajvédelem” olyan társadalmi-politikai program volt, melynek elsődleges célja a magyarság gazdasági és kulturális felemelése volt, másrészt azoknak az erőknek — jelen esetben a bűnbakként kezelt zsidóságnak — a korlátozása, melyekben e program megvalósításának akadályát látta. Faji alapúvá azáltal vált ez a politika, hogy a zsidóságot nem vallási alapon korlátozta volna a magyarság érdekében, hanem a korlátozást valamennyi zsidó származású magyar állampolgárra kiterjesztette volna. Az évtized végén azonban a sikertelenség miatt feloszlatta a pártot, és visszalépett az Egységes Pártba. Amikor 1932 októberében hivatalba lépett, első miniszterelnöki parlamenti beszédében a következő állításokat tette: „A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet.” E revideált álláspont ellenére, Gömbös kormány- és pártprogramja, a Nemzeti Munkaterv, rejtve ugyan, de tartalmazott a zsidóság helyzetét — gazdasági pozíciójukra nézve — kedvezőtlenül érintő elemeket. Az 1930-as években Magyarország még nem volt közvetlen német nyomás alatt a zsidók diszkriminációja tekintetében. Több magyar politikai szereplő – például Darányi és Imrédy Béla – azt hangoztatták, hogy a növekvő német befolyást mintegy megelőzve mégiscsak kéne hozni a zsidóságokat korlátozó intézkedéseket, de ezek a próbálkozások egészen 1938-ig nem voltak sikeresek. Ekkor azonban a parlament mind a két háza megszavazta az első zsidótörvényt, mely az „egyensúly megteremtésének” címszava alatt 20% -ban maximalizálta a zsidó vallású emberek részarányát az üzleti és a szakmai életben.

A Horthy-korszakban a hatalom nem alkotta meg központi cigánypolitikáját, ebből kifolyólag az úgynevezett „cigánykérdés” teljes mértékben az illetékes minisztériumok és a helyi hatóságok kezébe került. A mintegy százezer főre becsült magyarországi cigányság elenyésző részét képező „kóborcigányokkal” nagyrészt rendészeti szempontból foglalkoztak, míg a cigányság zömét adó cigánytelepi lakosság esetében a közegészségügyi megközelítés vált meghatározóvá. A vidéki cigányság nagy része igen nehéz körülmények között élt, amit többek között a falukutatók és szociofotósok is dokumentáltak. A városi cigányság valamivel jobb körülmények között élt, és közülük is kiemelkedtek a cigánymuzsikusok, akik a gazdagabb társadalmi rétegek szórakoztatásából tisztes egzisztenciát tudtak maguknak teremteni. A cigányzene ebben az időszakban hozzátartozott a nemzeti önképhez, és ezt a társadalmi presztízst kihasználva létrehozták a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületét, majd ennek 1933-as feloszlatása után 1935-től a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetségét, hogy együttes erővel lépjenek fel „anyagi, erkölcsi és szellemi” érdekeik védelmében. A szervezet sikeresen lobbizott mind a Belügyminisztériumnál mind a Székesfőváros vezetésénél, és harcot folytattak többek között a Rádióval is (a díjazás miatt). A Szövetség 1937-ben országos jubileumi ünnepet is szervezett, amellyel a cigányság magyarországi leletelepülésének 500. évfordulóját ünnepelték. A cigányzene népszerűsége ellenére a népzenekutatás sokáig nem foglalkozott a cigányzenészek által játszott dalokkal. Bartók Béla, még 1931-ben, a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén tartott előadásában is szükségesnek tartotta elmondani: „amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigány zene. Nem cigány zene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak (mert – a hagyomány szerint – pénzért muzsikálni nem úris dolog); azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye.” A cigányzenét a zenetudósok elhatárolták egyrészt az igazi magyar népzenétől, másrészt az eredeti cigány népzenétől – pontosabban az utóbbinak általában még a létezését sem voltak hajlandóak elfogadni. Az autentikus cigány kultúra felfedezésére a magyarországi roma folklór-mozgalom hetvenes évekbeli megjelenéséig várni kellett.

A gazdasági válság különösen 1931 után mélyült el – az európai csődök nyomán a külföldi hitelezők minden felmondható hitelt visszavontak. A gazdaság visszaesésének mértéke különböző számítások szerint körülbelül 7 és 16,5% lehetett 1929 és 1933 között. A csökkenés különböző mértékben érintette az egyes társadalmi rétegeket. A nagypolgárság, a nagybirtokosság és a középrétegek felső csoportjainak kiugróan magas életszínvonala a válság éveiben is megmaradt. A lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság, munkásság, kisiparosok és kiskereskedők, továbbá a különböző tisztviselői és értelmiségi rétegek életviszonya viszont jelentősen romlott. A javulást 1932 táján a külgazdasági feltételek megváltozása hozta el: többek között egy nemzetközi megegyezés keretében eltörölték az összes jóvátételi fizetést. Gömbös reformprogramja – ahogy korábban már volt szó róla – szintén nem volt sikertelen, így 1934 után fellendülés kezdődött. A növekedés mértékét a harmincas évek végére (1929-hez képest) a különböző számítások 6-13%-ban állapítják meg.

A válság által kevésbé sújtott rétegek (a nagypolgárság, a nagybirtokosság és a középrétegek felső csoportjai) életmódja valóban nem sokat változott a harmincas évek során. Az évtized közepére az alsóbb társadalmi rétegek számára is érezhető volt a gazdasági fellendülés. A korabeli magyar társadalom és politika feszültségeit is jótékonyan álcázta a gazdasági konjunktúra, és csak kevesek számára tűntek fenyegetőnek az Európa felett tornyosuló fellegek.

A Blinken OSA Archívum Magyar amatőrfilm gyűjteménye többszáz óra felvételből áll. E filmeket felső-középosztálybeliek, középosztálybeliek forgatták, jellemzően az 1920-as és 1930-as években. A filmezés költséges hobbi volt. A képek szépen és jól élt életeket idéznek meg. Csodálatra méltó és sikeres vállalkozók, kreatív feltalálók és befektetők, orvosok, mérnökök, ügyvédek családjának ünnepnapjait és mindennapjait: a polgár életét.

E filmeken megörökített életek világnyi távolságokra vannak a munkások József Attila által megidézett külvárosi életétől, a külső Ferencváros és Angyalföld koszlott szoba-konyháinak bérlőiétől. Vagy a puszták népe, a magyarországi mezőgazdasági cselédség Illyés Gyula által halhatatlanná tett világától. Ezek a világok egymással párhuzamosan léteztek.
Az OFF-Biennáléra készített videóetűdöt egyetlen család, Fischer Iván apai felmenőinek amatőr filmjeiből komponáltuk. A darabban Fischer Ádám és Fischer Iván nagybátyjának családja és barátai szerepelnek. A felvételek a Hűvösvölgyben, Alsóörsön, Balatonfüreden és természetesen Budapesten készültek. A két világháború közötti békés és csodálatosan gazdag életek pergőképeit nézvén mi, nézők megidézhetjük a párhuzamos életeket. Csakúgy, mint az 1930-as évek zsidóellenes törvényeit, azok pusztító, tragikus társadalmi és gazdasági következményeivel.

kurátor: Zádori Zsuzsa (Blinken OSA Archívum)
vágó: Krolikowski Darius (Blinken OSA Archívum)
zene: Bartók Béla Mikrokozmosz II., no. 45-51.
Külön köszönet Forgács Péternek, Fischer Ivánnak és Fischer Ádámnak.