Ács Pál irodalomtörténész megfogalmazásában „..a saját – ha úgy tetszik, evangéliumi – szegénységének témái köré rendeződik József Attila hasonlíthatatlan szépségű nemzeti, hazafias költészete. Nem a költő az oka annak, hogy a ’nemzeti nyomor’ ma is fenyegető.” József Attila számára a haza evidens részét képezték mindazok a helyszínek (elhagyott gyárudvarok, komorló külvárosi telkek), jelenségek (munkanélküliség, társadalmi igazságtalanságok ) és emberek (a szegények, a szenvedők), amelyeket és akiket sem akkor sem most nem lát szívesen a hatalom.
A Levegőt! című vers időszaka Magyarországon természetesen nem mindenki számára volt annyira sötét, mint ahogy az József Attila verseiben megírta. A gazdasági válságból nagyjából ki tudott lábalni az ország, és a gazdasági konjunktúra jótékony fátyla elfedte a társadalom mélyén élők elégedetlenségét. Nem véletlen, hogy a mából visszatekintve a kornak inkább az az arca kerül előtérbe, amelyet a „békés, polgári” nosztalgia leng körül: ez az akkoriban beinduló magyar hangosfilmek és képes magazinok világa, ahol kevés szó esett a hatalom túlkapásairól, vagy a társadalmi igazságtalanságokról. Ahogy Romsics Ignác történész írja, a korszak „magyar kormányzati rendszerét korlátozott – vagyis autoritatív elemeket is tartalmazó – parlamentarizmusnak tartjuk... Az a felfogás, amely ezt a kormányzati rendszert náci vagy fasiszta típusú totális államnak tartja, ugyanúgy figyelmen kívül hagy bizonyos alapvető tényeket, mint az, amely a kor angol, francia, skandináv vagy éppen csehszlovák parlamentáris demokráciája mellé állítja. A magyar rendszer sajátossága a legtöbb kelet-közép-európai rendszerhez hasonlóan átmenetiség és az ’elegyesség’, amelyet a nemzetközi szakirodalom a leggyakrabban az autoritatív jelzővel illet.”
A problémák megoldására számos javaslat született: Gömbös Gyula miniszterelnök Nemzeti Munkaterve, vagy az akkor illegalitásban működő Kommunista Párt és az akkoriban induló szélsőjobboldali pártok különböző, és egymástól merőben eltérő javaslatokat tettek az ország gondjainak orvoslására. De Magyarország mindig is a különböző nagyhatalmak vonzáskörzetében feküdt, és a világpolitika és a világgazdaság óriási hatással volt az itthoni folyamatokra. A különböző ideológiai áramlatok a kultúra területére is beszivárogtak, ahol számos vita és front alakult ki a kultúra szereplői között. Ahogy ezt a mából is jól ismerjük, kevés átjárás volt a két oldal között, ám számos olyan művész is volt, akik töretlenül azon fáradoztak, hogy a népi és nemzeti hagyományokat összebékítsék a progresszióval, és egy olyan világot teremtsenek, ahol a különböző gondolkodású emberek békésen elférnek egymással.
A Horthy-korszak és azon belül a Gömbös-kormányzat megítélése manapság egy rendkívül összetett és kifejezetten éles politikai-társadalmi vitákkal terhelt értelmezési keretben zajlik. Az elfogulatlan értelmezést paradox módon éppen a történeti távlat nehezíti: a második világháború és a Holokauszt, valamint a szovjet megszállás és a kommunista uralom retroaktív módon formálja történelemfelfogásunkat, és sok történész és szakértő a saját aktuális politikai pártállásától, ideológiai diszpozíciójátótól, vérmérsékletétől vagy akár a saját családtörténetének eseményeiből kiindulva próbálja megítélni ezt a korszakot. Utólagos tudásunk így telepszik rá erre az érára (is), amely – mint csaknem minden időszak a történelemben – inkább ellentmondásokkal és bizonytalanságokkal, mintsem határozott körvonalakkal rendelkezett a benne élők szemében.
Ezért is fontos a korabeli források elmélyült tanulmányozása, és ezért is kaphatnak kitüntetett szerepet a korszak értelmezésében mindazok a szerzők, akik művészi érzékenységgel, illetve szakmai felkészültségüknél fogva jobban érzékelték mindazokat a társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek a hétköznapi emberek számára jobbára rejtve maradtak. Különösen fontos, hogy a kortárs forrásokat ütköztessük is egymással. A Horthy-korszak értelmezésénél ezeket a szerzőket érdemes egymás mellett, úgymond „szorosan olvasni”. Az egyik ilyen szerző Szekfű Gyula, akinek 1934-ben megjelent, Három nemzedék és ami utána következik című, a trianoni döntés utáni magyar társadalomról szóló könyve maga is jelentősen befolyásolta a korszak ideológiai atmoszféráját. Szekfű ebben a könyvében – egyébként gyakran kifogásolt módon – elsősorban a társadalmi elit helyzetének leírására koncentrált. Szekfűt sokan – lényegében joggal – olyan történésznek látják, aki több politikai kurzust is kiszolgált, fent említett művét pedig antiszemitizmusa miatt egyenesen „lélekmérgezőnek” nevezik (szintén joggal), de látlelete a Horthy-kor barokkos úri világáról sokban találó, és az általa kitalált jelző révén különösen hatásos kritikáját adja a korszaknak. A neobarokk kifejezéssel Szekfű az úri, tekintélyelvű, mélyen hierarchikus mentalitást és politikai értékrendet határozta meg, amely a korszak jellemzője volt. Szekfű szerint korának társadalmában nem létezett valódi mozgás. Mint írja: „sem a társadalmi tagozódás, sem pedig a társadalmi gondolkodás nem igen változtak, s minden maradt e téren úgy, amint azt már a harmadik nemzedék idején megszokták az emberek”.
A Horthy-rezsim egy olyan időszakban maradt lényegében változatlan, amely különösen sok (gazdasági, világpolitikai) változással volt terhelt. Gömbös és kormánya éppen a változás jegyében indult, és hangzatos reformpolitikájával nyert meg magának tömegeket. A gazdasági sikerek mellett azonban érdemes figyelni azokra a hangokra is, amelyek a rezsim korlátozó-elnyomó vonásaira hívják fel a figyelmet. Gömbös miniszterelnökségének megítélésekor a gazdasági makro-adatok és a külkapcsolatok alakulásának megfigyelése mellett érdemes tehát ezeket a forrásokat is elővenni: tanulságos például, hogy a konzervatív „polgári” író, Márai Sándor és a baloldali kötődésű József Attila mennyire hasonlóan írják le Gömbös kormányának „kartotékozási” gyakorlatát, vagyis azt, hogy a kormánypárt (a Nemzeti Egység Pártja, NEP) milyen módon gyűjtött adatokat a választópolgárokról.
Ahogy Szabolcsi Miklós irodalomtörténész, József Attila monográfusa írta, „A Levegőt! eredetileg ’alkalmi vers’”. Alkalma az 1935-ös választás volt, amikor az ellenzéki pártok közös jelöltjét, Bajcsy-Zsilinszky Endrét „nyílt fenyegetéssel, csendőrök bevetésével, vesztegetéssel megbuktatták a kormánypárti jelölttel szemben”. A költő eredetileg valóban egy bökverset tervezett írni, de valami egészen más lett belőle – egy univerzális felkiáltás, vagy ahogy Szabolcsi fogalmaz, egy „óda a szabadsághoz”. A versnek a költő eredetileg a „Rend és szabadság” címet adta, és csak az azt leközlő újság (8 Órai Újság) szerkesztőjének tanácsára változtatta meg „Levegőt!”-re. A vers valóban számos utalást tesz a közvetlen politikai környezetre: „a törékeny falvak” képe, melyek „az eleven jog fájáról lehulltak”, a választási csalásra is utal, de emellett jelzi azt is, hogy milyen égbekiáltó különbségek voltak a társadalmi és politikai lehetőségek terén vidék és város között. A vers egyik fontos témája a kormányzó párt (a Nemzeti Egység Pártja, NEP) kartotékozási gyakorlata (a NEP adatokat gyűjtött a választópolgárokról, amelyeket aztán sikeresen használt a választások során), amely ellen több értelmiségi is felszólalt ebben az időben, például a konzervatív-polgári Márai Sándor, aki József Attilához nagyon hasonlóan fenyegetésként írta le ezt a gyakorlatot. Ám a vers nem marad meg az aktualitásoknál: univerzális üzenete, a szabadság melletti kategorikus kiállása ma, a megfigyelési kapitalizmus és az újabb típusú hibrid rezsimek korában éppolyan érthető, mint születésének pillanatában.
Levegőt!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. november 21.
József Attila Levegőt! című versének egyik központi motívuma a megfigyelés: versével a költő határozottan felszólalt többek között amiatt, hogy Gömbös Gyula Nemzeti Egység Pártja kartotékokat vezetett a választópolgárokról. A megfigyelés azonban nem csak az autokratikus vonásokat is mutató rendszerekben probléma, a 21. században komoly gazdasági és politikai kérdéssé vált az ún. megfigyelési kapitalizmus. Páll Tamás 2016-os Self Spam Simulation (S.S.S.) című immerzív multimédia szoba-installációja az online megfigyelés burjánzó világába invitálta a nézőket. Az installáció szerteágazó és önkényes nézőpontokból kísérelt meg képet adni a 21. századi technológia alapú megfigyelések és adatpiacok társadalmi hatásairól és a technológia filozófiai olvasatairól a 2010-es évek közepén. Az OFF-Biennálé keretében bemutatott Reakció (2021) című projekt a 2016-os mű továbbgondolása: multimédiás reakció a Self Spam Simulation (S.S.S.) című installációra. A videóban egy fiktív vlogger az online megfigyeléssel foglalkozó 2016-os multimédia installációt a közösségi médiafelületeken cirkuláló reakcióvideók mechanizmusain keresztül vizsgálja. A Reakció multiperspektivikus szempontrendszerrel közelít a Self Spam Simulation-höz: technológia-filozófiai nézőpontból kutatja a megfigyelés és individualizmus kapcsolatait. Ahogy Páll írja, a „Reakció az anti-megfigyelés és művészeti aktivizmus példáira kitérve, az emberi és nem-emberi létezők összefonódását felvázolva, illetve az elmúlt évtized megfigyeléssel kapcsolatos történéseire és álhír-dömpingjére kitérve kontextualizálja és kritizálja a reakció tárgyát, miközben a vlogger önmagát szituálja újra a narratíva morfolódásának mentén. A Reakció fiktív kutatója, a vlogger több (emberi, vagy antropomorfizált) karakteren keresztül veti bele magát az egyén sokszorosíthatóságának ígéretébe, saját, virtuális bőrén tesztelve az S.S.S. által felvázolt gondolatkísérlet mechanizmusait. Az egyén kiterjesztéséhez a jelenleg elérhető mesterséges intelligencia alapú kommerciális szoftvereket használja, ezek segítségével egy fiktív interperszonális narratíva alakul ki, melyben a vlogger önmagával párbeszédben fejti fel az S.S.S. által beemelt elméleti és techno-politikai kérdéseket.”
A Horthy-korszak (és azon belül is a Gömbös kormány) titkosrendőrsége nagy figyelmet fordított a politikai szélsőségesek kontrollálására. A politikai paletta két szélén álló kommunistákat, és a különböző pártformációkat alakító hungaristákat azonban nem pontosan ugyanazzal a hatékonysággal sikerült felszámolnia a Magyar Királyi Államrendőrségnek. A politikai rendőrség felelőse Hetényi Imre főkapitány-helyettes volt, aki a húszas évek közepe óta vezette a területet. A Politikai Rendészeti Osztály Hetényi irányításával az 1930-as évek közepére minden fronton visszaszorította az illegális baloldali mozgalmakat. A hírhedt biatorbágyi merénylet után kihirdetett statárium alapján a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) két vezetőjét, Fürst Sándort és Sallai Imrét – bár a merénylethez nem volt közük – 1932-ben halálra ítélték és kivégezték, a KMP szimpatizánsainak többsége pedig börtönbe került vagy emigrációba kényszerült. A folyamatos razziák során József Attila is „lebukott” 1933 februárjában: egy, az egyetemi ifjúság körében szerveződő kommunista mozgalom kapcsán, ahol azzal vádolták, hogy a Lebukott című versével „az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatását követelte és erre izgatott.” ( A lebukásnak nem lett komolyabb következménye a számára).
Míg baloldal különböző irányzatait ily formán sikeresen visszaszorította a rendőrség, addig a harmincas évek közepén aktivizálódó nyilas és szélsőjobboldali szervezetek ellen képtelen volt hatékonyan fellépni. Ez nem Hetényin múlt: a nyilas és más nemzetiszocialista ihletésű szervezetek ellen is a törvény teljes szigorával próbált fellépni. Az akciók azonban kiváltották a szélsőjobboldali erők támadásait. A németbarát politikusok és a nyilasokkal rokonszenvező államapparátus tagjai (többen a vezérkar és a hadsereg tisztjei, valamint a csendőrségi parancsnokok közül) a revíziós magyar célok megvalósítását egyedül a náci Németországtól várták. Ez alól a konzervatív kormányzati elit sem tudta magát teljes mértékben kivonni. A hazai belpolitikai életben tapasztalható „fasizálódás” az állam működésében oly mértékben vált meghatározóvá, hogy még a nagyhatalmú rendőrfőnök, Hetényi Imre pozícióját is elérte. A politikai rendészeti osztály megszervezőjét 1938-ban kényszernyugdíjazták.
Az 1930-as évek valósága megtörte az avantgárd utópikus lendületét. Sok avantgárd művészt elűztek vagy tönkretettek a 20. század különféle politikai rezsimjei. A krízis idején néhány művész visszavonult saját elefántcsonttornyába és csak hivatása ügyeivel foglalkozott. Mások úgy döntöttek, hogy amellé a politikai hatalom mellé állnak, amelyben még mindig hittek, és ez sokszor azzal járt, hogy elveszítették művészi integritásukat. Néhányan pedig továbbra is abban hittek, hogy szavaikkal és művészetükkel meg tudják változtatni a világot. És mit mondhatunk a 21. század társadalmilag elkötelezett művészetének lendületéről? A mi krízisünk idején vajon a művészek távol tartják magukat a társadalmi-politikai kérdésektől, amelyekre egyénileg nem gyakorolhatnak jelentős hatást? Vajon még mindig hisznek benne, hogy a művészet beleszólhat ezekbe a kérdésekbe? Vajon törődnek még ezzel az egésszel?
József Attilát utolsó éveiben, a Kommunista Párttól való eltávolodása után a radikális urbánus írók társasága (Ignotus Pál és köre) fogadta be, akikhez az ún. népi-urbánus vita során került közel. Együtt indították 1935 végén a Szép Szó című folyóiratot, amelynek József Attila lett Ignotussal a főszerkesztője. Az 1936 és 1939 között működő irodalmi és társadalomtudományi folyóirat nem sokkal élte túl a költőt, hiszen baloldali-liberális szellemisége egyre kevésbé illett a korszak uralkodó ideológiájához. Ahogy Tverdota György József Attila-kutató írta a folyóirat indulásának hetvenötödik évfordulójának alkalmából: „A folyóirat hasábjain megjelent versek, novellák, esszék, tanulmányok, kritikák és publicisztikai írások, a fölszikrázó viták java maradandó irodalmi értékekről tanúskodik – s korántsem csupán József Attiláéiról. Napjainkban is érzékeny téma például a szocializmus, a baloldaliság, a liberalizmus különböző modelljei és értelmezései, a kapitalista rendszer természete, a fasizmus és a fajelmélet, az úgynevezett népi–urbánus vita, a freudizmus, a nemzeti tradíció, az irodalmi kánon stb. E tematikai, gondolati és esztétikai gazdagság olyannyira eleven, hogy ‘sajnos’ könnyű 2011-ben is mellbevágóan aktuális idézetgyűjteményt szerkeszteni a folyóirat egykori textusaiból.” Az egyik ilyen szöveg, amit most, 2021-ben is érdemes újra elolvasni, az József Attila Szerkesztői üzenete, amely a folyóirat második számában jelent meg. A Szerkesztői üzenet részben József Attila egyik mélyen vallásos barátjának és állandó vitapartnerének, Barta Istvánnak írt üzenet, de valójában József Attila művészi gondolkodásának, és a Szép Szó missziójának tömör foglalata, melyben a művészet szabadsága, az értelem, „a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása” mellett tör lándzsát abban a korban, melyben az efféle gondolkodásnak egyre kevesebb helye volt.
Szerkesztői üzenet
Szép Szó, 1936. 2. szám, részlet
„Ön a rend eszményéért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol. Önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról szemlélődik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát. [...] Végül Ön e lap címét kifogásolja. SZÉP SZÓ – e kifejezés az Ön szemében játékká ’alacsonyítja’ gondolatainkat az ’erkölcsi megújhodás korában’. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életföltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek. A diktatúrák légkörében divat ’szép szónak’ becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. ’Szép szó’ magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.”
Az 1930-as években kibontakozó ún. népi-urbánus vita végzetesen megosztotta a magyar szellemi életet, s a vita – új szereplőkkel és hangsúlyokkal, különböző formákban és változó intenzitással – később is fel-feléledt a 20. század folyamán. A város és vidék kapcsolata a 21. században is számos – társadalmi, politikai, gazdasági, klímapolitikai, stb. – diskurzus fontos témája. Trapp Dominika régóta foglalkozik a népi hagyomány és a modernizmus közötti átjárási pontokkal, a 2017-es OFF-Biennálén bemutatott Parasztok Atmoszférában nevű konceptuális zenekarával a magyar paraszti kultúra zenei örökségét kritikai szempontok alapján interpretálta, kapcsolatot építve kortárs alkotók és a táncházi zenészek új generációja között. 2020-as, a Trafó Galériában bemutatott „Ne tegyétek rám...” című kiállítása is a hagyományos népi kultúra újraértelmezésére vállalkozott. Trapp és alkotótársai „a jelen kríziséből az archaikus felé fordulva” egy sajátos, (a „hungarofuturizmushoz” kapcsolódó) „hungarofeminista” nézőpontból közelítettek a kulturális örökséghez. A kiállítás keretében mutatta be Szivós Kata néptáncossal és Varga Noémi rendezővel közösen alkotott Leányos című videót, amely a magyar népi kultúrában – azon belül is a néptáncban – hagyományosan rögzült nemi szerepeket vizsgálja felül. Mint Trapp írja, a videó főszereplője, Szivós Kata, a Táncművészeti Egyetem néptánc szakának hallgatója „a néptánckincsen keresztül ránk hagyományozódott mozgásteret tágítja a szó szoros értelmében. [...] Katával két évvel ezelőtt találkoztam a Fonó szilveszteri táncházában, ahol kiállt legényesezni – többek megrökönyödésére.” A Leányos című videó és a hozzá tartozó interjúrészlet a hagyományosan férfiak által dominált magyar népi tánckultúra (újra)értelmezésre és eltérítésére tesz kísérletet: Szivós Kata a tradicionális, férfiak által táncolt „legényes” táncot formálja át a saját képére.
A Levegőt! című vers József Attila Nagyon fáj című verseskötetében jelent meg 1936 elején. Bár József Attila már korábban elismert költőnek számított, ez a kötet hozta el számára az igazi elismerést – új verseit a kritika egy új fázis kezdeteként értékelte. Az egyik kritikus például az írta: „Kevés új írónk hozott ennyi új értéket. S mégis... A húszéveseknél sem érzem akkora mértékben, mint az elismert, népszerű József Attilánál, hogy olyan költő verseit olvasom, aki szép múltja ellenére, még pályája elején van, nagy meglepetéseket hozhat, s akárcsak a kor, amelyet oly becsületesen és erősen él meg, még nem találta meg végső egyensúlyát.” Sajnos, a kritikusnak nem lett igaza: a világ egyre jobban kibillent az egyensúlyi állapotából a kötet megjelenését követő években, József Attilának pedig szintén nem sikerült megtalálnia lelki egyensúlyát. Utolsó éveiben egyre inkább elhatalmasodott rajta betegsége, és hosszabb időszakokat szanatóriumban töltött. Azonban ebben az időszakban is dolgozott: ekkor születtek legérettebb versei, köztük szerelmes versek, vagy éppen az Ars Poetica. De ahogy Szabolcsi Miklós fogalmaz, legutolsó időszakában „József Attila saját poklain kívül, azokkal együtt a kor poklait is felidézte”. József Attila egész életében szinte gyermeki makacssággal kereste a szeretetet, a valahová tartozás érzését. Amikor végül elvesztette a világhoz való fogódzóit, úgy érezte, hogy nem érdemes tovább folytatnia az életet: „Már nem fog kézen, amit megfogok” (Könnyű emlékek..., 1937). Balatonszárszó közelében 1937. december 3-án egy tehervonat elé vetette magát. Utolsó befejezett, cím nélküli verse, az [Ime, hát megleltem hazámat…] erről a kétségbeesett érzésről tanúskodik, de ahogy Szabolcsi megfogalmazta, a versben megjelenik „az egyéni lét tragédiája fölé emelt mások létének tudata, annak átsejlése, hogy ha az egyéni sors tragédiával zárul is, nem végződhet azzal az emberiségé.”
(Ime, hát megleltem hazámat...)
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
1937. november 24.