Az 1930-as években kibontakozó ún. népi-urbánus vita végzetesen megosztotta a magyar szellemi életet, s a vita – új szereplőkkel és hangsúlyokkal, különböző formákban és változó intenzitással – később is fel-feléledt a 20. század folyamán. A város és vidék kapcsolata a 21. században is számos – társadalmi, politikai, gazdasági, klímapolitikai, stb. – diskurzus fontos témája. Trapp Dominika régóta foglalkozik a népi hagyomány és a modernizmus közötti átjárási pontokkal, a 2017-es OFF-Biennálén bemutatott Parasztok Atmoszférában nevű konceptuális zenekarával a magyar paraszti kultúra zenei örökségét kritikai szempontok alapján interpretálta, kapcsolatot építve kortárs alkotók és a táncházi zenészek új generációja között. 2020-as, a Trafó Galériában bemutatott „Ne tegyétek rám...” című kiállítása is a hagyományos népi kultúra újraértelmezésére vállalkozott. Trapp és alkotótársai „a jelen kríziséből az archaikus felé fordulva” egy sajátos, (a „hungarofuturizmushoz” kapcsolódó) „hungarofeminista” nézőpontból közelítettek a kulturális örökséghez. A kiállítás keretében mutatta be Szivós Kata néptáncossal és Varga Noémi rendezővel közösen alkotott Leányos című videót, amely a magyar népi kultúrában – azon belül is a néptáncban – hagyományosan rögzült nemi szerepeket vizsgálja felül. Mint Trapp írja, a videó főszereplője, Szivós Kata, a Táncművészeti Egyetem néptánc szakának hallgatója „a néptánckincsen keresztül ránk hagyományozódott mozgásteret tágítja a szó szoros értelmében. [...] Katával két évvel ezelőtt találkoztam a Fonó szilveszteri táncházában, ahol kiállt legényesezni – többek megrökönyödésére.” A Leányos című videó és a hozzá tartozó interjúrészlet a hagyományosan férfiak által dominált magyar népi tánckultúra (újra)értelmezésre és eltérítésére tesz kísérletet: Szivós Kata a tradicionális, férfiak által táncolt „legényes” táncot formálja át a saját képére.

Szerkesztett részlet a Szivós Katával készített interjúból:

„Az alapkoncepció az volt, hogy a férfi magyar néptáncok, amiket én nagyon szeretek táncolni, hogyan tudnak úgy színpadra kerülni, hogy ne az legyen, hogy ’hát, egy lány férfit táncol’. Ez volt a kezdeti stádiumban az alapgondolat, de nyilván utána nagyon sokat formálódott az, hogy mi is az, amit a női táncból szeretnék meghagyni és mi az, amit a férfitáncból beemelnék egy olyan táncba, aminek az lett a neve, hogy Leányos. A férfitáncokból a virtuozitás az, ami elengedhetetlen, és amit én a női táncokban hiányolok. Mert vannak gyönyörű női táncaink, amik szólisztikusak, de leginkább csoportos táncokról beszélünk ilyenkor. Ezek elsősorban nem a virtuozitásra vannak kiélezve, hanem sokkal inkább az archaikus és énekes körtáncokra. Még hogyha nem is vagyunk olyan jártasak a magyar néptáncok terén, azt azért tudhatjuk, hogy ezek nem arról szólnak, hogy most letáncoljuk a csillagokat az égről. Lehet gyönyörű női táncokat találni, de valahogy mégis az autentikusnak mondott néptáncban a dinamikai fokozás megáll egy szinten.

Én ezt mindig hiányoltam egész életemben, pedig elég korán kezdtem a néptánccal való ismerkedést. Négy éves koromban. De sosem tudtam kiteljesedni egy-egy női táncban. Ez nem azt jelenti, hogy nem élveztem annyira vagy, hogy abban az adott tánc szituációban tudtam volna másra gondolni, mert nyilván elvisz ennek is a heve és varázsa, de mégis hiányzott valami plusz, amit egyébként a páros táncokban abszolút átélek, de kimondottan a női táncokban meg nem. Nekem a női táncok szűkösek, ezért gátlástalanul férfitáncokat táncoltam. És azt nem éreztem szűkösnek, mert imádtam. Megpróbáltam magamra alakítani ezeket, de valahogy azokban az emberekben, akik látták ezt, felvetődött, hogy nekem valami identitásproblémáim lehetnek. De abszolút nem erről van szó. Ezért is lett ennek az egésznek az alaptézise az, hogy a nőiséget semmilyen téren nem szeretném eltüntetni vagy megkérdőjelezni a táncban. Viszont a női táncokat addig szeretném dinamikailag fokozni, ameddig már akár férfi gesztusokat, férfi motívumokat is bele lehet építeni egy női szólótáncba, anélkül, hogy erre valaki azt mondja, hogy ’nagyon ügyes vagy, meg technikás táncos, de ez egy férfi tánc női testtel’.

A Kortárs Táncművészeti Főiskolán nem volt fura az, hogy egy lány férfitáncot táncol. Az ottani közegnek nem volt olyan szűk látásmódja, mint mondjuk egy néptánc szubkultúrában, ahol azért vannak olyan dolgok, amik szinte megkérdőjelezhetetlenek. Az egy másik kérdés, hogy ennek milyen visszhangja lesz, de ott nem fog elvinni a folkrendőrség. Viszont egy táncházban ezzel szemben simán megtörténhet az, ami velem is megtörtént már nem egyszer, hogy utána odajöttek jópáran, hogy ’figyelj, ez mi volt?’ És mondtam, hogy ugyanaz, amit ti csináltatok…

Gondolkoztam azon, hogy régen mi volt a női-férfi viszony. Nem csak a táncban, hanem alapvetően a mindennapokban. Az asszonynak nem volt akkora a szava, nem ért annyit, amit mondott, nem ő mondta ki az utolsó szót és a táncban sem ő volt a domináns fél. De emellett ő nélküle nem lehetett volna megvalósítani egy adott páros táncot, mert mindennek az alapja igazából a nő. Általában a fiúkból vagy férfiakból is ki lehet nyerni, hogy kimondják, hogy egy páros táncot nem lehet megvalósítani nő nélkül, de ettől függetlenül a színpadon szerintem nagyobb részben ez nem látszik, mert gyakran senkit nem érdekel, hogy ott éppen mit csinál a női kar. Mert van egy gyönyörűséges férfi tánc, ami abszolút elviszi az egészet, és nyilván nem azt fogjuk nézni, hogy a lányok mit sifitelnek hátul ott a sarokban vagy éppen félkörben csujogatnak. Természetesen nem azt mondom, hogy ez nem szükséges, vagy, hogy ezzel gond lenne, mert az is egy ugyanolyan hangsúlyos része az egész kultúrának és az egész tánchagyománynak.

Ha táncról beszélünk, akkor alapvetően motívumokról beszélünk, és a motívumnak meg tudtommal nincs neme. Én azt gondolom, hogy miért ne lehetne bárkinek bármit táncolni. Attól függetlenül, hogy néptáncról beszélünk. Lehet szerintem egy férfimotívumot is úgy táncolni, hogy az nőies legyen. Vagy organikusabb, esztétikusabb legyen, mint ha egy férfitest táncolja. Számomra a lényeg, hogy ne egy nemtelen koreográfiát hozzak létre, hanem egy olyan női táncot ahol tényleg a technikai csúcsot tudom megmutatni. Nőként.

A néptánc alapvetően egy legózás, vannak azok az olyan alap kockái, amik biztos, hogy mindenhol megvannak, és mindenki tudja; a csárdás, ciframotívum, három lépő, lengető. Nyilván vannak ezeken túlmenően bonyolultabb dolgok is, de azokat is általában folyamatként tanuljuk meg; van egy eleje, egy közepe, egy vége, és csak így tudunk bennük gondolkozni. Ezeket a lego kockákat tudjuk egyik helyről a másikra tenni, de mondjuk azt nem tudjuk vele megcsinálni – én se tudtam nagyon sokáig ezt megcsinálni –, hogy ezt az egészet beledobjam egy serpenyőbe és összekatyvasszam. Miért ne lehetne még atomjaira bontani azokat, amiket mi esszenciaként tanultunk meg? Tehát nem arról szól a magyar néptánc művelése és továbbadása, hogy leutánozzuk az adott adatközlőt, vagy az adott tanárt, hanem, arról szól, hogy igen, van egy táncforma vagy egy mozgásforma, és azt használjuk, alkalmazzuk és azt éljük át. Ehhez táncélmények kellenek. Mert azt gondolom, hogy tényleg eufórikus hatással bír a magyar néptánc, de hogyha csak ilyen lego darabokat kapunk belőle, és csak azokkal tudunk gondolkodni, akkor szerintem megrekedünk egy szinten, amire lehet, hogy azt mondja a szakma, hogy ez profi, csak számomra az sem alkotóként, sem egy táncosként nem egy kiteljesülés. Hogy profin tudok legózni.”