A Levegőt! című vers József Attila Nagyon fáj című verseskötetében jelent meg 1936 elején. Bár József Attila már korábban elismert költőnek számított, ez a kötet hozta el számára az igazi elismerést – új verseit a kritika egy új fázis kezdeteként értékelte. Az egyik kritikus például az írta: „Kevés új írónk hozott ennyi új értéket. S mégis... A húszéveseknél sem érzem akkora mértékben, mint az elismert, népszerű József Attilánál, hogy olyan költő verseit olvasom, aki szép múltja ellenére, még pályája elején van, nagy meglepetéseket hozhat, s akárcsak a kor, amelyet oly becsületesen és erősen él meg, még nem találta meg végső egyensúlyát.” Sajnos, a kritikusnak nem lett igaza: a világ egyre jobban kibillent az egyensúlyi állapotából a kötet megjelenését követő években, József Attilának pedig szintén nem sikerült megtalálnia lelki egyensúlyát. Utolsó éveiben egyre inkább elhatalmasodott rajta betegsége, és hosszabb időszakokat szanatóriumban töltött. Azonban ebben az időszakban is dolgozott: ekkor születtek legérettebb versei, köztük szerelmes versek, vagy éppen az Ars Poetica. De ahogy Szabolcsi Miklós fogalmaz, legutolsó időszakában „József Attila saját poklain kívül, azokkal együtt a kor poklait is felidézte”. József Attila egész életében szinte gyermeki makacssággal kereste a szeretetet, a valahová tartozás érzését. Amikor végül elvesztette a világhoz való fogódzóit, úgy érezte, hogy nem érdemes tovább folytatnia az életet: „Már nem fog kézen, amit megfogok” (Könnyű emlékek..., 1937). Balatonszárszó közelében 1937. december 3-án egy tehervonat elé vetette magát. Utolsó befejezett, cím nélküli verse, az [Ime, hát megleltem hazámat…] erről a kétségbeesett érzésről tanúskodik, de ahogy Szabolcsi megfogalmazta, a versben megjelenik „az egyéni lét tragédiája fölé emelt mások létének tudata, annak átsejlése, hogy ha az egyéni sors tragédiával zárul is, nem végződhet azzal az emberiségé.”

(Ime, hát megleltem hazámat...)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

1937. november 24.