Ahogy Szabolcsi Miklós irodalomtörténész, József Attila monográfusa írta, „A Levegőt! eredetileg ’alkalmi vers’”. Alkalma az 1935-ös választás volt, amikor az ellenzéki pártok közös jelöltjét, Bajcsy-Zsilinszky Endrét „nyílt fenyegetéssel, csendőrök bevetésével, vesztegetéssel megbuktatták a kormánypárti jelölttel szemben”. A költő eredetileg valóban egy bökverset tervezett írni, de valami egészen más lett belőle – egy univerzális felkiáltás, vagy ahogy Szabolcsi fogalmaz, egy „óda a szabadsághoz”. A versnek a költő eredetileg a „Rend és szabadság” címet adta, és csak az azt leközlő újság (8 Órai Újság) szerkesztőjének tanácsára változtatta meg „Levegőt!”-re. A vers valóban számos utalást tesz a közvetlen politikai környezetre: „a törékeny falvak” képe, melyek „az eleven jog fájáról lehulltak”, a választási csalásra is utal, de emellett jelzi azt is, hogy milyen égbekiáltó különbségek voltak a társadalmi és politikai lehetőségek terén vidék és város között. A vers egyik fontos témája a kormányzó párt (a Nemzeti Egység Pártja, NEP) kartotékozási gyakorlata (a NEP adatokat gyűjtött a választópolgárokról, amelyeket aztán sikeresen használt a választások során), amely ellen több értelmiségi is felszólalt ebben az időben, például a konzervatív-polgári Márai Sándor, aki József Attilához nagyon hasonlóan fenyegetésként írta le ezt a gyakorlatot. Ám a vers nem marad meg az aktualitásoknál: univerzális üzenete, a szabadság melletti kategorikus kiállása ma, a megfigyelési kapitalizmus és az újabb típusú hibrid rezsimek korában éppolyan érthető, mint születésének pillanatában.

Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.